Germuska A. V.: Az én mesém
Az én mesém
Germuska Annamária Viola
Ez egy új mese,
De nem tudom, hasonlít-e a régire.
Vagy csak én látom úgy,
A főszereplő megmaradt,
S az érzés sem lankadt,
De vajon a mese veled marad?
Vagy távol visz az út,
Ő tudja csak azt,
Ő, a közeljövő.
Tudjuk, milyen régen elmúlt,
Igaz, akkor nem tudtuk, mi vár ránk,
De akkor nem is volt körülötte
Fájdalom s gyász,
Nem tudhatjuk, mi vár.
Ha kitudódik s megtudja,
Mi lesz majd, ha elmondja,
Hogy szeret, s ezt nem hagyja?
Nem tudod:
Te sem, én sem, ő sem,
Nem tudja tán senki sem,
Benne leszek-e a mesében?
Velem ér véget a történet?
Vagy tovaszáll a múlt?
Az érzés is elmúlt?
Vagy tán velünk maradt?
Együtt éljük-e meg,
Vagy a sorsomra hagysz?
Együtt, együtt, együtt!
Mindig-mindig együtt!
Ez volt a mottónk.
Emlékszel-e még,
Mily szép volt,
Mi rég elmúlt?
Mert mi is vele elmúltunk,
S most csak kérdőn nézünk,
Remegő kézzel és könnyes szemmel,
Mi így,
Csak így búcsúzunk.
De ez az örök búcsú,
Vagy a mese még kitart?
Nem tudjuk már,
Nincs itt határ.
A képzelet új utat talál,
S vár, hogy megtaláld,
Hogy vele éld meg a csodát.
Hogy végleg itt leszel-e?
Nem tudom.
Boldog leszel, ezt bizton állítom.
A mese végén ott leszünk,
Te és Én,
S kötődünk, mint a kollagén.
Ez itt az én mesém!